1940 szeptemberének elején euforikus hangulat uralkodott a területben és lélekszáman nagyobodott Magyar Királyságban, a kormányzó és a honvédség tekintélye valósággal az egekig emelkedett. Az észak-erdélyi városok és falvak magyar ajkú lakossága, különösen a Székelyföld színmagyar tömbje, kitörő lelkesedéssel, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszín zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltötetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezték magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. A bevonuló honvédeket is meghatotta ezen fogadtatás, s ez különösen igaz volt azon katonákra, akik erről a földről származtak. A székely határőrség későbbi parancsnoka, a háromszéki gyökerekkel  bíró, csíkszeredai születésű vitéz felsőtorjai Kozma István - 1940-ben - vezérkari ezredes huszonkét esztendő után, honvédei élén tért haza a rétyi családi kúriába, s ez a kemény katonaember egy későbbi feljegyzésében így vallott érzéseiről: "Hálát adok a Mindenhatónak, hogy az erdélyi bevonuláson részt vehettem, és hogy a nekem oly drága Székelyföld ismét szabad lett."

Kevesebb...